Nőként céget alapítani elég nagy vállalkozás. Emancipált asszonyként ugyanakkor különös tekintettel kell megállapítanom és felmérnem saját gyengeségeimet, bölcs belátással kell értékelnem hiányosságaimat és értékeimet.

Patriarchális társadalmunkban sok sérelem ért már: törtető nőként nem csak az utcán fütyülték meg a kosztümömet a munkásemberek, még a kollégáim is gyakran élcelődtek azon, „milyen jó a fazonja”, vagy „milyen jó helyen van az a nyaklánc”.

A szakmai életben nagy hátrány lehet, ha az ember nem tudja elérni, hogy komolyan vegyék…

Sajnos nagyon nehezen viselem az ilyesmit, egyrészt nem gondolom, hogy a kollegiális viszony természetében benne foglaltatik, hogy túlzóan elismerő megjegyzéseket tegyenek a külsőmre, amelyek már-már erotikus felhanggal is bírnak, másrészt kifejezetten zavarónak tartom, hogy a nemem bármilyen szempontból befolyásolja a munkámat.

Szeretek csinosan öltözni, persze a dresszkód figyelembe vételével, amely minden munkahelyen kimondatlan szabály, de nem akarok kétes értelmű megjegyzéseket kapni az igényességemre. Szinte fájó, hogy nem élhetem meg nőiességem anélkül, hogy a környezetem pejoratívan ne értelmezze. Mert ha igényes a ruhám, hordok ékszereket, szép a sminkem, festett a körmöm, akkor biztos buta és irányítható nő vagyok. Ha kinyúlt öltözékben járnék, nem szedném a szemöldököm és rúzsoznám ki a számat, a férfiak maguk közé fogadnának, nem tartanának a másik nemből valónak többé, böfögnének és bélgázokat eresztenének előttem – de komolyabban vennék a munkámat. Évekig ezt éreztem.

Aztán kilábalva sértettségemből, fölmondtam az irodában és tovább tanultam vállalkozónak. A cégalapítás igen nehéz vállalkozás egy nőnek: önállóan, minden egyben tartva, vetekedve a férfiak akaratalapú irányításával, finom logikával és eleganciával kell operálni. Főleg ha nem a divatvilágban akar elhelyezkedni az ember: én építőipari vállalkozást szerettem volna. És sikerült.

Először azt hittem, főnökként majd megváltozik minden, de nem így volt. Közvetlen beosztottjaim tiszteltek és felnéztek rám, de akik nem tudtak rögtön azonosítani a folyosón, akik nem tudták, hogy én vagyok itt a főember, azok mind szemérmetlenül jegyezték meg például, hogy jó ez az ing, gombolhatnám lentebb…

Megesett többször is, hogy a férfiak akadályozták a mozgásterem (nem csak az építő munkások, egyszer egy mérnök is!). A mérnök ember, akit természetesen rögtön kirúgtam, beállt elém az ajtóba például, és úgy mért végig…

A cégtulajdonosok, mivel magánemberekkel nem foglalkoztunk, mindig meglepődtek azon, milyen csinos és fiatalasszony vagyok. Egyszer történt, hogy az egyik tulajdonos, aki igénybe akarta venni építkezési szolgáltatásainkat, második megbeszélésünk, egyeztetésünk alkalmával egy swarovski nyaklánccal lepett meg . Egy csepp alakú gyémánt nyaklánc volt, igazán gyönyörű darab, elegáns csomagolásban.

Tökéletesen illett a stílusomhoz, egyszerre volt kifinomult és vagány. Persze egyből arra gondoltam, hogy valami hátsó szándékkal közeledik felém az ügyfél, de odaadó tekintetében és jóindulatú mosolyában nem találtam semmilyen másodlagos jelentést. Azért akart megajándékozni engem ezzel a csodálatos ékszerrel, mert ki akarta építeni a bizalmat egy kedves gesztussal.

Okos és belátó módon olyan ékszert választott, amely tetszhetett nekem, felmérte az ízlésemet, mi számít nekem fontosnak: megtartott nőként, de egy pillanatig sem billent át az ormótlan túloldalra.

Mindezeket átgondolva fogadtam el a megbeszélés végén az asztalra kihelyezett ajándékot. A swarovski nyakláncot következő megbeszélésünk alkalmával már a nyakamban hordtam.

Az ügyfél egy villanó pillantással mért végig, és elégedettséggel a szemében nyugtázta, ahogyan kedvességét viszonyoztam. Azt gondoltam, egy jó ügyfelet találtam magamnak, aztán végül is kicsivel később kiderült, hogy valójában a férjemet találtam meg…