A legutóbb egy barátommal a cégalapításról beszélgettünk. Éppen a telefonját vitte javíttatni, mert legutóbb, vicces módon egy céges tárgyalásán, leejtette. Annyira unatkozott, amíg az értekezlet többi tagjai közül valaki hosszas, de cserébe rettenetesen unalmas monológot tartott, hogy inkább elővette telefonját, és játszani, internetezni, vagy tudom is én mit kezdett el vele csinálni. Amikor próbált aztán egyszer felnézni telefonjából, azt színlelvén, mintha maga is aktívan részt venne az értekezlet fő témájában, a problémamegoldásban, ez olyan jól sikerült, hogy el is felejtett odafigyelni a kezében levő mobilra. Szóval az hipp hopp, simán kicsusszant a markából, egyenesen az asztal alá, ahol a gurulós irodai szék lábán előtte még egy jó hangosat csattant is a biztonság kedvéért. „Olyan volt, mintha én lettem volna a kisdiák az iskolában, aki nem akar lebukni, hogy puskázik vagy játszik az órán, vágod?” – mesélte Robi, miközben álltunk valahol egy piros lámpánál a dugóban. „Tök gáz volt, ahogy próbáltam beadni a főnökömnek, hogy nem is a kezemből esett ki, mert az ugye azt jelentette volna, hogy ott is volt, használtam is, nem csak tartogattam, mint valami hülye. Azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy igazából a zsebemből csúszott ki, és hogy folyton ez történik. Ami egyébként kár volt, mert őt látszólag nem érdekelte, de ismerem a jellemét, tudom jól, hogy megjegyezte. Ilyen az öreg, folyton megjegyez minden baklövést. Mondjuk talán azért nem idegeskedett rajtam, mert látta, hogy milyen szinten tropára ment a kijelzőm. Ki tudja, talán a főnököknek is lehet szíve. Mindenesetre én akkor ott, miközben azon gondolkodtam, hol lehet egy jó kínai mobiltelefon szerviz, eldöntöttem, hogy alapítani fogok egy saját céget. Hogy én legyek az, aki megjegyzi a mások baklövéseit, vágod? Hogy tőlem rettegjenek, meg rajtam gondolkodjanak, hogy vajon van-e szívem. Ami egyébként van. Én nem leszek olyan pökhendi főnök, mint amilyennek a legtöbbet gondolják. Vagyis nem csak gondolják, hanem olyannak tartják őket, mert ugye olyanok is. Amúgy meg sokat gondolkodom az ötleteken. Manapság nem számít más, csak a piaci rés. Oda kell becsusszanni valami zseniális ötlettel. Tudod ki volt a legnagyobb zseni, apám? Aki feltette magának a kérdést: mit szeretnek a fiatalok? Erre a legjobb választ adta magának: kávét meg a macskás videókat. Mit csinált? Kávézót, ahol macskák futkosnak az asztalon. És bumm, máris eladhatod a kávéd az átlagos ár kétszereséért, csak azért mert egy macska ott nyávog közben a padlón. Na valami ilyenre volna nekem is szükségem. Adj már tippeket, amíg odaérünk!”

A nagy ötletelésből persze nem sült ki sok jó, hamar túllőttünk a célon, elindulva a macskás kávézók koncepciójából. Mindenféle elvadult ötletet találtunk ki, amelyek egyébként a megvalósítás esetén biztos, hogy sikeresek lettek volna. Jó ötletek voltak, csak vadak. Amikor odaértünk a kínai mobiltelefon szervizhez, már fel is adtuk, hogy kitaláljuk a megfelelő céget. Közben a szervizesekkel megbeszélte a kijelző csere egyébként piszokul olcsó árát. Az egyébként a kijelző sérülésétől függ, hogy mennyibe kerül, épp ezért meglepő, hogy keveset fizetett, mert az a telefon bizony rendesen megsínylette az esést. Szerintem alig volt több, mint fél óra maga a csere, és már kézhez is kapta a telefonját. Közben a céges ötletek már kezdtek elvadulni, azt mondta a kávézóba vadállatokat kellene telepíteni, az volna igazi állatkertes kávézó. „Oda még az apukák is eljárnának, mert mégse a National Geographyn kellene bámulniuk, hogy menekülnek a gazellák a ragadozók elől. Hanem csak belekortyolnának a kávéjukban, aztán elfordítanák a fejüket balra, aztán ott volnának.” Mondjuk ezt már ő sem gondolta komolyan, láttam az arcán, hogy hirtelen felindulás volt ez az ötlet, valójában nem utálta a főnökét, mint ahogy mutatta. Csak jól esett neki eljátszani, hogy nem bírja. Amikor aztán megkapta a telefon a vadiúj, csillogó kijelzővel, még épp nagyban magyarázott valamit, de annyira, hogy majdnem kicsúszott megint a kezéből. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Én jót röhögtem, ő nem annyira. Végül aztán sanyarúan jegyezte meg: „Egy biztos, ha értenék hozzá, telefonkijelzőket cserélnék én is, mert ilyen balfékek, mint én, mindig lesznek ezen a világon. Még több, mint amennyi a kávét szereti. Ez az igazi piaci rés, nem?” Én meg csak bólogattam, hogy de, és közben arra gondoltam, mennyivel jobban jártam volna, ha a pár hónappal korábban betört kijelzőmet én is ott cseréltettem volna, mert a munka minősége meg a végösszege is jóval kedvezőbb volt ott, ahol a barátom javíttatta.